Kimondanád ITT az „igen”-t?

A falak nem díszletek, hanem tanúk. Tanúi annak a percnek, amikor két ember a családja és barátai előtt kimondja az igent.

A vendégek lassan érkeznek a várkapun át. A macskakövön halk léptek koppannak, a nyári szél végigsiklik a bástyákon. A kápolna egykori helyét jelző tér egyszerre ünnepélyes és bensőséges. A fal körbeöleli az ifjú párt, mintha évszázadok csendje figyelné a szertartást.

Amikor elhangzik a hivatalos fogadalom, a hang visszhangzik a kövek között. Nem harsányan, nem ünnepélyeskedve – hanem mélyen, méltósággal. Mintha maga a vár őrizné meg. A gyűrűk megcsillannak a napfényben, a násznép mosolyog, és abban a rövid, lélegzetvisszafojtott másodpercben, amikor kimondják az „igent”, megáll az idő.

A szertartás után a várudvar ünnepi térré alakul. Koccannak a poharak, gyerekek szaladnak a falak mentén, a nap aranyszínűre festi a köveket. Estére fényfüzérek gyulladnak, a zene betölti a teret, és az ifjú házasok első tánca alatt a történelem díszletté, az élmény örökkévalóvá válik.

Jól hangzik, ugye?
A polgári esküvő a várban nem csupán hivatalos esemény, hanem időtlen pillanat.
Egy igen, amelyet nemcsak az anyakönyv, hanem a falak is megőriznek.